3. Love will remember

Sziasztok!:)

Nagyon sűrű napjaim voltak ezért jelentkezem ilyen sokára. Neki kezdtem az én nagy "művemnek" is amibe sajnos vagy nem sajnos jelenleg több energiát kell belefektetnem mint a blogomba. Majd idővel mindent meg fogtok tudni. Nem szaporítom a szót. Remélem tetszeni fog ez a rész is, bár meg kell, hogy mondjam, hogy hangulatában egészen más lesz mint az eddigi részek.

APROPÓ!

Nem tudom, hogy feltünt-e de nem írok "Selena/Justin szemszöge" mondatot.Mivel részenként változik. Az első Justin szemszögéből volt a második pedig Selena szemszögéből.A mostani pedig ismét JB szemszögéből íródott.

Akkor hát...

3. Love Will Remember

Folyamatosan kattogott az agyam. Csak ő járt a fejemben. Helyre kell ezt hoznom méghozzá sűrgőssen. A fenébe Scooval is, hogy berendelt.Semmi kedvem most a mikrofon mögött állni és dalokat felvenni. Valahogy nem tudok most itt lenni egészen. A testem ugyan életnagyságban minden alkatrészével jelen van de a gondolataim másfelé röppennek hatalmas, fekete tollakat bontó szárnycsapásokkal. Fekete mert valami meghalt bennem. Egy részem meghalt a vitával együtt. Túl sok volt nélküle ez a pár nap is de tudom, hogy jelenleg csak egymást készítjük ki még jobban mint vagyunk.

Hullámvölgyeken keresztül siklunk fel és le. Szabályozhatatlan és megfogalmazhatatlan a kapcsolatunk. Az utóbbi időben nincs olyan, hogy "rosszban vagyunk" vagy éppen, hogy "minden a legcsodálatosabb". Egyszerűen ha rosszban vagyunk is csókot lopunk a másiktól mert nem bírjuk nélküle, viszont mikor a minden a legcsodálatosabb rész jönne valahogy összekavarjuk a dolgokat és megint jön egy hatalmas vázatördelő veszekedés.Ilyen az élet is nem igaz? Mikor azt hiszem, hogy minden csak ellenem van, jön valami ami okot ad a mosolygásra. Persze mikor a felhők felett repkedek és azt hiszem, hogy a vigyorom az arcomra fagyott és nem is lehetne letörölni, jön valami ami megmutatja, hogy de, igenis letörölheti onnan.
Furcsa hétköznapok váltják egymást én pedig itt állok a semmi közepén és nem tudom mit kellene tennem. Elmennek mellettem a napok úgy, hogy semmit nem tettem a saját boldogságom érdekében. Pedig éppen itt lenne az ideje. Hasztalan és időrabló dolgok helyett ezzel is foglalkozhatnék.
- Haver, ma nagyon nem vagy itt.- Fredo egy adag kínai kajával a kezében lépett be a stúdióba. Bólintottam, levettem a fejemről a fülhallgatót majd elvettem barátom kezéből az ételt.-Gondok vannak?- nem kellett semmit mondanom és máris látta rajtam. Ennyire kiismertek volna az idő során?
- Csak a szokásos. Selena és én összebalhéztunk, de nem tudom mit tegyek. Nekem ez már annyira sok Fredo. Tudom, hogy szeret. Én is szeretem őt. Mégis összekapunk legalább egyszer egy hónapban.- mélyet sóhajtottam, mielőtt kényelmesen eltelepedtem volna a bőrkanapén amit annyira imádok.
-Az a nő barátom vérbeli latin csaj.- vigyorogva kezdett neki a dobozos kajának. Fura, hogy mindig ilyen egészségtelen mocskokat eszünk valami normális kaja helyett.De ilyen ez az élet. Tele rohanással, emberekkel akik arra várnak mikor rontasz el valamit és egy maroknyi csapattal akik tényleg támogatnak.
- Nem tudom mit kellene tennem...- felsóhajtottam, szomorúan néztem a papír csomagolás mélyére. Egyszerűen sajnáltam az ételt amihez most valószínűleg hozzá sem fogok nyúlni, mert napok óta nincs étvágyam.Egy falat nem menne le a torkomon.
- Szeret téged. Te is őt.Ne nekem kelljen már elmagyarázni, hogy mit csinálj.- komolyan pillantott rám és tudtam így is gondolja. Én is teljesen tisztában voltam vele,hogy mit érzünk csak azt nem tudtam, hogy mit kellene lépnünk a kapcsolatunk érdekében. Zavaros most minden. Mikor vele vagyok tudom, hogy teljes mértékben szükségem van rá. Viszont ilyenkor végig söpör rajtam az a furcsa érzés, hogy vajon jót vagy rosszat teszünk magunknak azzal, hogy még mindig együtt vagyunk?
-Majd lesz valami.- vállat rántottam és visszavettem magam elé a gyorskaját. Itt az ideje, hogy egyek valamit mert csúnya vége lesz, amiben sajnos már volt részem.
-Mindig van valami.-bíztatott halkan Fredo, és egyet kellett, hogy értsek vele.

 ~ * ~

A mellettem elsuhanó fákat figyeltem, miközben beknyarodtam az utcába. Az anyósülésen két doboz pizza, az egyik Selena kedvence a másik az enyém, a hátsó ülésen pedig pár üdítő és sör, de kizárólag alkoholmentes, ugyanis a mai nap folyamán még vezetni készülök.Nem mondanám, hogy a fejem teljesen kitisztult, de abban biztos vagyok, hogy valamivel tisztábban látom magunkat. Szükségem van erre a nőre és harcolni is fogok érte, még magammal is.

-Szia.-köszöntem barátságosan mikor ajtót nyitott nekem.- Hoztam a pizzát meg az üdítőt ahogy megdumáltuk.-félre állt az ajtóból én pedig kikerültem és beléptem a házba. Ismerős illat csapta meg az orromat, olyan érzésem támadt, hogy haza érkeztem. Lehet, hogy elcsépeltnek hangzik de szerintem teljes mértékben igaz, hogy ott a haza ahol a boldogság.Az én boldogságom pedig itt áll mellettem a maga természetében. Az én közel 170 centiméteres boldogságom.
- Szia.- hangja halk volt és láttam rajta, hogy itt még nincs vége.- Beszélhetünk?-leült az egyik kanapéra én pedig nyeltem egy nagyot és helyet foglaltam vele szemben.-Tudod gondolkoztam.- tisztában vagyok vele, hogy ez a mondat hogyan fog folytatódni. Nem kell túl nagy ész ahhoz, hogy valaki azonnal rájöjjön.
-Igen?- felvettem egy álarcot ami elrejtette, hogy mennyire rettegek attól ami most következik. Hanyagul hátra dőltem és a világ leglazább emberének bőrébe bújtam erre a pár percre. Bárcsak belülről is ennyire laza lennék, és nem hagynám, hogy a félelem körbe járjjon!
-Szerintem ez így nem fog tovább menni.- felkészültem erre a mondatra, de arra nem, hogy ennyire mellbevágó érzés lesz. A tüdőm hangosan eresztette ki a beszorult levegőt egy szisszenés kíséretében. Ültem vele szemben és azon gondolkoztam milyen épkézláb mondattal drukkoljak elő ahhoz, hogy meggyőzzem az ellentetjéről.
Aztán én is gondolkozni kezdtem. Meg kell egyáltalán győznöm? Végül is egész nap ezen kattogtam én is. Folyamatosan ő és én voltunk az eszemben. Na meg persze az, hogy hogyan kellene cselekednünk. Mert az teljesen homályos számomra. Most pedig itt ez a nő. Mindig tudta, hogy mit akar, hogy merre vezet az élete ebben a bizonytalan sorsban. Ő mindig magabiztos és eltökélt volt.Talán ő az akinek nagyobb a hatalma és ki tudja mondani azt amire én nem vagyok képes.
- Nem mondasz semmit?- hangja halk volt és láttam rajta, hogy örlődik. Ő sem biztos a dolgában de azt hiszem még mindig erőteljesebb az ő elképzelése mint az én bizonytalan jövőképem.
- Mit akarsz mit mondjak?- kifelé bámultam az ablakon. Néztem ahogy a levelek lehullanak az öreg dió fáról, majd szépen beterítik az alatta alvó pázsitot.Elmúlt. Egy újabb nyár, életem legszebb nyara mögöttem áll és azt hiszem ennyi volt. Gyönyörű, tökéletes és felejthetetlen, viszont megismételhetetlen. Vannak dolgok amiket csak egyszer élünk át ebben az életben, aztán elmúlnak és bármennyire szeretnénk soha nem jönnek vissza újra.Mi pedig...Hogy velünk mi lesz? Ott állunk az emlékek fája alatt és nézzük ahogy az emlékeink hullanak a földre, hogy aztán avarrá változzanak és végül elnyelje őket a mélység. Soha nem felejtjük el őket, de többet már nem találkozunk velük.Mert soha nem lesz már semmi ugyan olyan mint az előtt.
-Valamit.Bármit.-apró keze megindult az arca felé, hogy letörölje csillogó, gyémántokra hasonlító tiszta és őszinte könnyeit. Szemei fájdalommal teltek meg melyeket igyekezett elrejteni előlem.Tudom mit kellene tennem. Mégsem vagyok rá képes. Haragudnom kéne amiért ki akar dobni, de egyszerűen megsajnáltam. Ahogy ott ült velem szemben, törékenyen és sebezhetően, borzalmas volt látni.Bármennyire lazának akartam mutatni magamat, hogy ne lássa az én fájdalmamat nem jött össze.
-Szeretlek, és ez soha nem volt másképpen.-szavaim komolyan csengenek mert azok is. Teljesen más hatást értem el velük, mint amire számítottam. Selena egyszerűen zokogni kezdett én pedig pocsékabbul éreztem magamat mint valaha.Gyűlölöm őt sírni látni. Őt valahogy különösebbképpen. Soha nem bírtam ha valaki sír, egyszerűen olyankor borzalmas érzésem van.De vele ez még erősebb. Talán azért mert őszintén és feltétel nélkül szeretem.
-Én...én is... annyira szeretlek.- hüppögése minden egyes szó végét elnyeli, sőt van aminek kétszer kell neki ugrania, hogy ki tudja mondani de én így is értem. Túlzottan értem, hogy mit mond, és túlzottan érzem.
Nem bírok magammal, eddig sem sok tartott vissza de mostmár semmi. Felállok és egyenesen elé lépek. Pár másodpercig tétovázok, ő pedig felles rám, döbbenet és érthetetlen vágy csillog könnyes szemeiben.
-Ne sírj,manóm.-lehajolok és homlokon puszilom, mielőtt ölembe húznám és elhelyezkednék vele a kanapén. Ki tudja, hogy meddig ülünk így együtt? Az idő egyszerűen elröpül felettünk.Vállának rázkódása abbamarad. De még mindig sír.Ezt jól érzem abból, ahogy végig futó, forró könnycseppjei elárasztják a nyakam vonalát.

Vajon merre tovább?Elfelejthetjük azt amit érzünk, és tovább léphetünk, vagy a szerelem mindig emlékezni fog ránk?

~ * ~