3. Love will remember

Sziasztok!:)

Nagyon sűrű napjaim voltak ezért jelentkezem ilyen sokára. Neki kezdtem az én nagy "művemnek" is amibe sajnos vagy nem sajnos jelenleg több energiát kell belefektetnem mint a blogomba. Majd idővel mindent meg fogtok tudni. Nem szaporítom a szót. Remélem tetszeni fog ez a rész is, bár meg kell, hogy mondjam, hogy hangulatában egészen más lesz mint az eddigi részek.

APROPÓ!

Nem tudom, hogy feltünt-e de nem írok "Selena/Justin szemszöge" mondatot.Mivel részenként változik. Az első Justin szemszögéből volt a második pedig Selena szemszögéből.A mostani pedig ismét JB szemszögéből íródott.

Akkor hát...

3. Love Will Remember

Folyamatosan kattogott az agyam. Csak ő járt a fejemben. Helyre kell ezt hoznom méghozzá sűrgőssen. A fenébe Scooval is, hogy berendelt.Semmi kedvem most a mikrofon mögött állni és dalokat felvenni. Valahogy nem tudok most itt lenni egészen. A testem ugyan életnagyságban minden alkatrészével jelen van de a gondolataim másfelé röppennek hatalmas, fekete tollakat bontó szárnycsapásokkal. Fekete mert valami meghalt bennem. Egy részem meghalt a vitával együtt. Túl sok volt nélküle ez a pár nap is de tudom, hogy jelenleg csak egymást készítjük ki még jobban mint vagyunk.

Hullámvölgyeken keresztül siklunk fel és le. Szabályozhatatlan és megfogalmazhatatlan a kapcsolatunk. Az utóbbi időben nincs olyan, hogy "rosszban vagyunk" vagy éppen, hogy "minden a legcsodálatosabb". Egyszerűen ha rosszban vagyunk is csókot lopunk a másiktól mert nem bírjuk nélküle, viszont mikor a minden a legcsodálatosabb rész jönne valahogy összekavarjuk a dolgokat és megint jön egy hatalmas vázatördelő veszekedés.Ilyen az élet is nem igaz? Mikor azt hiszem, hogy minden csak ellenem van, jön valami ami okot ad a mosolygásra. Persze mikor a felhők felett repkedek és azt hiszem, hogy a vigyorom az arcomra fagyott és nem is lehetne letörölni, jön valami ami megmutatja, hogy de, igenis letörölheti onnan.
Furcsa hétköznapok váltják egymást én pedig itt állok a semmi közepén és nem tudom mit kellene tennem. Elmennek mellettem a napok úgy, hogy semmit nem tettem a saját boldogságom érdekében. Pedig éppen itt lenne az ideje. Hasztalan és időrabló dolgok helyett ezzel is foglalkozhatnék.
- Haver, ma nagyon nem vagy itt.- Fredo egy adag kínai kajával a kezében lépett be a stúdióba. Bólintottam, levettem a fejemről a fülhallgatót majd elvettem barátom kezéből az ételt.-Gondok vannak?- nem kellett semmit mondanom és máris látta rajtam. Ennyire kiismertek volna az idő során?
- Csak a szokásos. Selena és én összebalhéztunk, de nem tudom mit tegyek. Nekem ez már annyira sok Fredo. Tudom, hogy szeret. Én is szeretem őt. Mégis összekapunk legalább egyszer egy hónapban.- mélyet sóhajtottam, mielőtt kényelmesen eltelepedtem volna a bőrkanapén amit annyira imádok.
-Az a nő barátom vérbeli latin csaj.- vigyorogva kezdett neki a dobozos kajának. Fura, hogy mindig ilyen egészségtelen mocskokat eszünk valami normális kaja helyett.De ilyen ez az élet. Tele rohanással, emberekkel akik arra várnak mikor rontasz el valamit és egy maroknyi csapattal akik tényleg támogatnak.
- Nem tudom mit kellene tennem...- felsóhajtottam, szomorúan néztem a papír csomagolás mélyére. Egyszerűen sajnáltam az ételt amihez most valószínűleg hozzá sem fogok nyúlni, mert napok óta nincs étvágyam.Egy falat nem menne le a torkomon.
- Szeret téged. Te is őt.Ne nekem kelljen már elmagyarázni, hogy mit csinálj.- komolyan pillantott rám és tudtam így is gondolja. Én is teljesen tisztában voltam vele,hogy mit érzünk csak azt nem tudtam, hogy mit kellene lépnünk a kapcsolatunk érdekében. Zavaros most minden. Mikor vele vagyok tudom, hogy teljes mértékben szükségem van rá. Viszont ilyenkor végig söpör rajtam az a furcsa érzés, hogy vajon jót vagy rosszat teszünk magunknak azzal, hogy még mindig együtt vagyunk?
-Majd lesz valami.- vállat rántottam és visszavettem magam elé a gyorskaját. Itt az ideje, hogy egyek valamit mert csúnya vége lesz, amiben sajnos már volt részem.
-Mindig van valami.-bíztatott halkan Fredo, és egyet kellett, hogy értsek vele.

 ~ * ~

A mellettem elsuhanó fákat figyeltem, miközben beknyarodtam az utcába. Az anyósülésen két doboz pizza, az egyik Selena kedvence a másik az enyém, a hátsó ülésen pedig pár üdítő és sör, de kizárólag alkoholmentes, ugyanis a mai nap folyamán még vezetni készülök.Nem mondanám, hogy a fejem teljesen kitisztult, de abban biztos vagyok, hogy valamivel tisztábban látom magunkat. Szükségem van erre a nőre és harcolni is fogok érte, még magammal is.

-Szia.-köszöntem barátságosan mikor ajtót nyitott nekem.- Hoztam a pizzát meg az üdítőt ahogy megdumáltuk.-félre állt az ajtóból én pedig kikerültem és beléptem a házba. Ismerős illat csapta meg az orromat, olyan érzésem támadt, hogy haza érkeztem. Lehet, hogy elcsépeltnek hangzik de szerintem teljes mértékben igaz, hogy ott a haza ahol a boldogság.Az én boldogságom pedig itt áll mellettem a maga természetében. Az én közel 170 centiméteres boldogságom.
- Szia.- hangja halk volt és láttam rajta, hogy itt még nincs vége.- Beszélhetünk?-leült az egyik kanapéra én pedig nyeltem egy nagyot és helyet foglaltam vele szemben.-Tudod gondolkoztam.- tisztában vagyok vele, hogy ez a mondat hogyan fog folytatódni. Nem kell túl nagy ész ahhoz, hogy valaki azonnal rájöjjön.
-Igen?- felvettem egy álarcot ami elrejtette, hogy mennyire rettegek attól ami most következik. Hanyagul hátra dőltem és a világ leglazább emberének bőrébe bújtam erre a pár percre. Bárcsak belülről is ennyire laza lennék, és nem hagynám, hogy a félelem körbe járjjon!
-Szerintem ez így nem fog tovább menni.- felkészültem erre a mondatra, de arra nem, hogy ennyire mellbevágó érzés lesz. A tüdőm hangosan eresztette ki a beszorult levegőt egy szisszenés kíséretében. Ültem vele szemben és azon gondolkoztam milyen épkézláb mondattal drukkoljak elő ahhoz, hogy meggyőzzem az ellentetjéről.
Aztán én is gondolkozni kezdtem. Meg kell egyáltalán győznöm? Végül is egész nap ezen kattogtam én is. Folyamatosan ő és én voltunk az eszemben. Na meg persze az, hogy hogyan kellene cselekednünk. Mert az teljesen homályos számomra. Most pedig itt ez a nő. Mindig tudta, hogy mit akar, hogy merre vezet az élete ebben a bizonytalan sorsban. Ő mindig magabiztos és eltökélt volt.Talán ő az akinek nagyobb a hatalma és ki tudja mondani azt amire én nem vagyok képes.
- Nem mondasz semmit?- hangja halk volt és láttam rajta, hogy örlődik. Ő sem biztos a dolgában de azt hiszem még mindig erőteljesebb az ő elképzelése mint az én bizonytalan jövőképem.
- Mit akarsz mit mondjak?- kifelé bámultam az ablakon. Néztem ahogy a levelek lehullanak az öreg dió fáról, majd szépen beterítik az alatta alvó pázsitot.Elmúlt. Egy újabb nyár, életem legszebb nyara mögöttem áll és azt hiszem ennyi volt. Gyönyörű, tökéletes és felejthetetlen, viszont megismételhetetlen. Vannak dolgok amiket csak egyszer élünk át ebben az életben, aztán elmúlnak és bármennyire szeretnénk soha nem jönnek vissza újra.Mi pedig...Hogy velünk mi lesz? Ott állunk az emlékek fája alatt és nézzük ahogy az emlékeink hullanak a földre, hogy aztán avarrá változzanak és végül elnyelje őket a mélység. Soha nem felejtjük el őket, de többet már nem találkozunk velük.Mert soha nem lesz már semmi ugyan olyan mint az előtt.
-Valamit.Bármit.-apró keze megindult az arca felé, hogy letörölje csillogó, gyémántokra hasonlító tiszta és őszinte könnyeit. Szemei fájdalommal teltek meg melyeket igyekezett elrejteni előlem.Tudom mit kellene tennem. Mégsem vagyok rá képes. Haragudnom kéne amiért ki akar dobni, de egyszerűen megsajnáltam. Ahogy ott ült velem szemben, törékenyen és sebezhetően, borzalmas volt látni.Bármennyire lazának akartam mutatni magamat, hogy ne lássa az én fájdalmamat nem jött össze.
-Szeretlek, és ez soha nem volt másképpen.-szavaim komolyan csengenek mert azok is. Teljesen más hatást értem el velük, mint amire számítottam. Selena egyszerűen zokogni kezdett én pedig pocsékabbul éreztem magamat mint valaha.Gyűlölöm őt sírni látni. Őt valahogy különösebbképpen. Soha nem bírtam ha valaki sír, egyszerűen olyankor borzalmas érzésem van.De vele ez még erősebb. Talán azért mert őszintén és feltétel nélkül szeretem.
-Én...én is... annyira szeretlek.- hüppögése minden egyes szó végét elnyeli, sőt van aminek kétszer kell neki ugrania, hogy ki tudja mondani de én így is értem. Túlzottan értem, hogy mit mond, és túlzottan érzem.
Nem bírok magammal, eddig sem sok tartott vissza de mostmár semmi. Felállok és egyenesen elé lépek. Pár másodpercig tétovázok, ő pedig felles rám, döbbenet és érthetetlen vágy csillog könnyes szemeiben.
-Ne sírj,manóm.-lehajolok és homlokon puszilom, mielőtt ölembe húznám és elhelyezkednék vele a kanapén. Ki tudja, hogy meddig ülünk így együtt? Az idő egyszerűen elröpül felettünk.Vállának rázkódása abbamarad. De még mindig sír.Ezt jól érzem abból, ahogy végig futó, forró könnycseppjei elárasztják a nyakam vonalát.

Vajon merre tovább?Elfelejthetjük azt amit érzünk, és tovább léphetünk, vagy a szerelem mindig emlékezni fog ránk?

~ * ~

2. Your are the love of my life.

2.fejezet

You are the love of my life

Az éjszaka nehézkesen telepedett rám. A tudat, hogy Justin lent fekszik a kanapémon felülírt bennem mindent. Még ha szeretném sem tudnám tagadni, hogy őrülten szeretem. Soha nem szerettem még senkit ennyire. Nem mintha annyi barátom lett volna előtte. Volt egy pár de lehetett volna több is. Fura mód beleszerettem. Senki nem akart nekem hinni mikor azt mondtam, hogy szerelmes vagyok. Én akinek világ életében a család és a karriere állt az első helyen most mindent félre dobva vetettem magamat valakinek a karjaiba. Hogy miért éppen ő? Nem tudom. Erre soha nem találtam meg a választ.

Vicces belegondolni, hogy anno úgy néztem rá mintha a testvérem lenne. Úgy gondoltam aranyos fiú és sokra fogja vinni az életben. A másodikkal még mindig így vagyok de az első gyökeresen megváltozott bennem. Annyi csalódás és fájdalom után ő volt az aki megmutatta milyen gyengéd és őszinte tud lenni a szerelem.Már közel sem úgy néztem rá mint egy aranyos fiúra.A szememben ő egy férfi aki hatalmas támaszt adott nekem mindig.

Sokan úgy gondolják, hogy egy erős párkapcsolatban a férfi az idősebb. Megmondom őszintén ezt is megpróbáltam. Volt idősebb barátom. Volt velem egykorú. Egyik sem jött össze. Most pedig itt állok és egy két éve tartó kapcsolatban élek egy nálam fiatalabb sráccal. Ezek után azt hiszem félre dobhatom az emberek által felállított sztereotípiákat. Mindezekre csak a kicsinyes embereknek van szükségük. Saját magamon tanultam meg, hogy a szerelem bármilyen formában bekopoghat az életünkbe.Nem feltétlenül akkor jön mikor úgy érezzük,hogy szükségünk van rá, de nem is akkor mikor a hátunk közepére sem kívánjuk. Mindig akkor toppan be mikor neki jól esik. Áthalad rajtunk, egy idegroncsot csinál minden porcikánkból míg végül találunk egy idiótát akivel minden rezzenés kölcsönös. Belebonyolódunk ebbe az érzésbe, feladunk mindent ezért a szerelemnek nevezett betegségért. Kor, súly, társadalmi réteg, bőrszín, családi háttér, jövő kép stb. Semmi nem számít ilyenkor. Csak jön valaki akit az élet nekünk küldött és már nem gondolkozunk. Az addigi nézeteink megváltoznak és már minden kettőnkről szól. 

Hosszú óráknak tűnő percek óta hánykolódtam álom és ébrenlét között. Nevetséges ez az egész, komolyan. Nem eszek már napok óta és aludni sem igazán tudok. Láttam ma rajta, hogy ő is éppen ennyire maga alatt van. Nem tudom meddig fog ez tartani viszont őszintén remélem, hogy hamarosan vége lesz mert nem tudok ebből elviselni többet.

Feltápászkodtam a franciaágyamról és elindultam a sötétben. Először arra gondoltam, hogy megrohamozom a fürdőszobát de végül a konyha mellett döntöttem. Valami innom kell mert teljesen kiszáradt a szám. 

Ezer gondolat cikázott a fejemben, most mégis az előre jutás volt az elsődleges célom. Lehet villanyt kellett volna kapcsolnom és akkor még a sötétben is képes lennék pofára esés nélkül megtenni ezt a rövid kis távot.

- Aludnod kéne.- halk, kissé szexin rekedtes hang ütötte meg a fülemet. Kellett egy másodperc mire felfogtam, hogy nem betörő nem is valami idegen lopakodott be a házba, pusztán csak Justin ébredt fel rám.

- Neked is.- az én hangom sem volt több puszta suttogásnál mégis úgy éreztem, hogy darabokra törtem a szoba titokzatos csendjét.

Hirtelen elvakított a kanapé mellett álló tompa éjelilámpa fénye. Ugyan tényleg nem volt túl erős, most valahogy mégis úgy éreztem, hogy majd megvakulok ettől is. Hunyorogva meredeztettem szempilláimat várva, hogy kitisztiljon előttem a kép.

Istenem! Meg akarsz ölni? Ki a fene gondolta volna, hogy ilyen vagy akár csak hasonló látványban lesz részem? Többször is láttam már őt így, viszont ezzel együtt is nagy hatással volt rám. Egyetlen alsónadrágban uralkodott a kanapém felett, csöppet sem zavartatta magát. Se egy póló, se egy nadrág, így nem csak tökéletes hasizmára kaptam rálátást, hanem formás, férfias lábaira is. Ami pedig feltette az "i"-re a pontot az az arcán elterülő szexi mosoly volt és a kócos "éppen most szeretkeztem" beütésű hajkoronája.

- Nélküled nem igazán megy.- őszinte, egyszerű vallomás volt. Ezt akár én is mondhattam volna. Három napja alig alszom. Persze a kapcsolatunk alatt is aludtunk külön mikor éppen így hozta az élet. De ez most más volt. Nyugtalanok voltunk, féltünk attól, hogy mi lesz velünk és a szerelemnek nevezett fura betegségünkkel amit ketten ápoltunk. Én sem vágytam semmi másra csak arra, hogy hozzá bújva találjam meg a válaszokat ezekre a nyomasztó kérdésekre mint például, hogy hogyan tovább, van közös jövőnk?!

-Menj beljebb.- halvány mosollyal az arcomon csak megadtam magamat annak amire vágytam. 

~ * ~

Meleg lehellete a nyakamat csiklandozta. Szinte a csontomig hatoló forróság öntötte el az egész testemet. Éreztem ahogy valami puha de határozott dolog végig siklik rajtam. Élveztem. Minden apró kis sejtem ezt akarta, erre vágyott már napokkal ez előtt is. Mintha feléledt volna bennem minden, úgy adta meg magát az ismerős érintésnek. Tudtam, hogy jobban ismeri a testemet mint én magam. Tisztában van vele, hogy hogyan kell teljesen lázba hozni és, hogy mitől érem el a gyönyör legfelsőbb fokát akár.

-Jó reggelt.- hangja szinte csak morgás volt, mégis elégnek bizonyult ahhoz, hogy a valóságba zökkenjek. Lassan nyitogattam szemeimet. Tekintetünk azonnal találkozott mivel fölöttem feküdt amit meg kell, hogy mondjak cseppet sem bántam ebben a helyzetben. Hiányzott. Minden négyzetcentimétere hiányzott és fantasztikus érzés volt újra felfedezni egymást.

- Szia.- suttogtam majdnem ajkaiba. Kevés választott el minket a másiktól mégis úgy éreztem elérhetetlen. Minden kimaradt időt pótolni szerettem volna pedig tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy amit elszalasztottunk azt már nem kapjuk vissza. Ha akarjuk ha nem.

-Nem akartalak felkelteni de közben kaptam egy telefont így szó nélkül nem léphettem le.-hüvelykujját  finoman végig simította járomcsontomon amitől még a szőrszálak is felálltak a karomon akkora hatással volt rám.

- Máris mész?-hangom még nekem is túl kétségbeesett és szomorú volt.

-Sajnos mennem kell. Scooter berendelt a stúdióba. Viszont ha szeretnéd este eljövök. Hozok pizzát és dumálhatnánk.- kedvesen mosolygott felém és ez elég volt ahhoz, hogy azonnal megnyugodjak. Tudtam, ha rajta múlna akkor soha nem menne el. Ahhoz túlságosan fontos vagyok neki, ami fordítva is igaz.

-Siess.- átkaroltam a nyakát miközben hagytam, hogy ujjaim elkalandozzak puha hajában. Tudom, hogy utálja ha tönkre teszik a haját. Egyedül nekem tűri el, hogy kedvem szerint borzolgassam. Soha egyetlen barátnője nem tehette meg ezt előttem, viszont ha én csinálom semmi kifogása ellene. Sőt a saját bevallása szerint még élvezi is.

- Rohanok hozzád.- kuncogott halkan mielőtt lassan előre hajolt volna.

Ajka finoman az enyémre csúszott. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy ez túl gyors, hisz még mindig haragszom rá. Ha akarnám ellökhetném magamtól mondván, hogy nem lehet. Viszont túlzottan hiányzott. Olyan régen éreztem és annyira kellett már. Fizikailag minden testrészem vonzódott hozzá. Ahogy lelkileg is. Túl sokáig és túl mélyen voltunk benne ebben a kapcsolatban ahhoz, hogy egyik pillanatról a másikra tovább tudjunk lépni.

Hiába maradtak ki napok és hiába tűnt ez nekünk szinte éveknek. Testünk nem felejtett. Tökéletesen mozogtunk együtt. Fogával finoman játszott a számon. Végig húzta, majd alsóajkamat megragadta és gyengéden harapdálni kezdte. Szétnyitottam ajkaimat, hagytam, hogy nyelvével befurakodjon a számba. Őrült módra kereste az én nyelvemet, hogy aztán eggyé váljon vele. 

Mikor a csípőm megemelkedett az övé szinte visszapréselt a kanapéba. Kezemmel egy soha végetnem érő felfedező útra indultam. Először izmos vállát térképeztem fel magamnak, majd szépen haladtam lefelé. Kidolgozott kockahasán többször is végig húztam éhes ujjaimat, miközben lábammal átkaroltam a csípőjét. A csókot egy pillanatra sem szakítottuk meg.  Felfoghatatlanul intenzív volt ez az egész számomra. A csók, a szexuális jelek, az apró mozdulatok, ahogy az ágyékát finoman hozzám dörgöli. Tudtam, ha most nem parancsolok nemet a saját és az ő akaratának akkor bele fogok veszni ebbe a dologba és megadom magamat.

-Menj mielőtt egymásnak esünk.- mormogtam a fülébe. Ajkaimmal még pár apró, gyengéd puszit nyomtam füle tövébe.Válla és a nyaka között elterülő mélyedésbe temettem vörösödő arcomat. Mély levegőt vettem Justin jellegzetes illatából. Fura de még ennyi idő után sem tudom megállapítani, hogy milyen az illata.A férfi tüsfürdő keveredik az ő jellegzetes illatával.Mentol és méz némi Justinnal keverve. Tökéletes méreg lett volna bárki számára. Én sem voltam kivétel. Éreztem ahogy szétárad bennem melynek hatására a gyomrom teniszlabda nagyságúra ugrott össze, majd lassan liftezni kezdett.

-Azt hiszem már éppen eléggé egymásnak estünk.- nevetett halkan.- De oké, legyen ahogy akarod, hercegnőm.- egy cuppanós puszit nyomott az arcomra mielőtt feltápászkodott volna és készülődni kezdett.

1.Don't tell me you're my heartbreaker

Sziasztok. Mit is mondhatnék?Az írás számomra valami fura szenvedély amiről időről időre megfeledkezem, úgy érzem, hogy az életem része. Viszont vannak olyan hullámok ebben a periódikusan váltakozó rendszerben mikor erőnek erejével söpör rajtam át az írás iránti vágyódás. Ilyenkor születnek meg a számomra kedves fejezetek, történetek vagy ilyenkor lendülök át egy előtte nehéznek hitt megakadási ponton. Nem tudom mit kellene még mondanom. Jó egy hónapja nem írtam semmit azon kívül ami az iskolába kellett. Most mégis itt vagyok. Vannak még blogjaim amiket szándékosan nem tettem itt közzé. Szeretnék önerőből előre jutni. Már lassan egy éve agyalok ezen a történeten, hogy csak meg kellene ezt még írni. Így ebben a formában még nem találkoztam ezzel a sztorival, pedig annyira kézenfekvő. Most viszont drága Justinnak köszönhetően eljött az ideje, hogy neki kezdjek ennek a blognak. Fogalmam sincs, hogy meddig fogunk jutni. Az alap teljesen a Heartbreaker miatt született meg. ( Ugye minden Belieber legalább millószor meghallgatta? Fantasztikus az a dal. Megérte várnunk!)

Most pedig akkor...

1. Fejezet

Don't tell me you're my heartbreaker

"Vedd fel. Kérlek! Nem követtem el ekkora hibát.Egy esélyt megérdemlek.Még mindig a tiéd vagyok!Justin. x "

Ujjaim szorgosan jártak a telefonom kijelzőjén. Megőrülök ettől a nőtől. Persze megértem, hogy haragszik rám. Teljesen jogos minden negatív érzése amit irántam táplál. Viszont ezzel együtt sem értem miért nem lehet azt a kurva telefont felvenni.Napok óta nem hajlandó velem semmilyen kommunikációba keveredni. Sem egy SMS, egy hívás sem de még fel sem veszi.Röhejes, hogy ebben a században ahol mindent a technika irányít ne lehessen valakit elérni sem telefonon sem interneten. Mégis így történt. Az én hibám. Amióta látta azt a képet egyszerűen betelt nála a pohár, amit teljesen megértek.

Hosszú idő telt el, amit én szinte egy emberöltőnnyi időnek éreztem, mire csipogni kezdett a telefonom. Reménnyel telve léptem a szekrényhez ahol a töltőn lógó készülék pihent. Kérlek Istenem add, hogy Ő írjon!

"Szálj le rólam, Justin! A kis szupermodellek teljesen odáig lesznek a hírtől, hogy szingli vagy. Bár mit érdekel ez téged? Megcsinálod így is úgy is a hülyeséget. "

Mintha évek teltek volna el azóta, hogy utoljára beszéltünk, pedig pusztán három napja játsszottuk még csak ezt a macska-egér harcot. Teljesen itt van előttem a jelenet ahogy a képembe vágja a képeket, dühösen meregeti rám azokat a gyönyörű szemeit majd sarkon fordul és mindenféle vita nélkül itt hagy, a haja pedig csak lobogott ahogy rohant a lépcsőn. Jogos volt? Teljes mértékben. Én sem viselkedtem volna másképpen. Kettőnk közül ő a türelmesebb és én vagyok az aki hajlamos féltékenységi rohamot lerendezni. Most viszont fordult az a bizonyos kocka. Irónikus.

" Nem tartom magamat szinglinek. Nekem egy gyönyörű barátnőm van akit minden áron ki fogok engesztelni. Nagyon szeretlek."

Remegett mindenem ahogy a küldés gombra kattintottam. Biztos sokan hülyének gondolhatnak, hisz máskor is mondtam már neki, hogy szeretem. Most pusztán annyi a különbség, hogy egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ez az érzés viszonzott-e. A saját gondolataimban biztos vagyok és abban is, hogy ős is őrülten szeretett. Mindent megadtunk egymásnak amit meg kellett. Viszont most fogalmam sincs, hogy tud-e majd valaha még táplálni irántam érzéseket.Olyan mély és tiszta érzéseket mint két évvel ez előtt mikor összejöttünk.

"Gyönyörű barátnőd volt, aki nagyon szeretett. Nem szeretném, hogy harcolj értem. Belefáradtam Justin. Elegem van." 

Fogalmam sincs, hogy mi futott végig rajtam ebben a röpke öt másodpercben amíg végig olvastam. Gyűlöltem magamat azért amiért hagytam eddig fajulni a helyzetet. Már az elején tisztáznom kellett volna mindent. Teljesen jogos a harag amit most kapok. De akkor sem tudom elengedni. Egy ilyen hülyeség miatt nem. Nem fogom feladni a harcot még ha ezt szeretné akkor sem. Tudom, hogy szeret. Nem lehet, hogy ne szeressen. Ahhoz túl sokáig tartott és túl mély érzések alakultak ki a kapcsolatunkban.

Elvetemült gondolat volt. Viszont napok óta ez az egyetlen épkézláb gondolatom. Meg kell tennem ha szeretném, hogy valahogy alakuljon ez az egész. Természetesen abban reménykedem,hogy csak pozitív irányba billenhet a mérleg. De ha nem lesz úgy és a negatív oldal minden szerelmet magába nyel akkor is tudnom kell, hogy én mindent megtettem azért, hogy ne így legyen.

Sürgető lépteim visszhangzottak a elcsendesedett házban. Kapkodva emeltem és tettem a lábaimat egymás után. Minél előbb nála kell lennem. Látnom kell. Akarom, hogy a szemembe mondja, hogy merre hány méter. El akarom neki mondani a szemeibe, hogy szeretem. Hogy teljesen az övé vagyok és senki másé. Tudnia kell, hogy semmi nem történt a Victoria's Secret színfalai mögött. Mert nem tudok másra nézni. Nem vonzódom máshoz, csak hozzá.

A fák őrült tempóban tüntek el mellettem én pedig csak fokoztam a sebességet. Fogalmam sincs mennyivel mehettem. 130 felett ki nézi már? Csak hajtottam a sport autómat előre miközben belül még gyorsabban száguldottam. Minden porcikám karmokkal kapaszkodott az érzésbe, hogy hamarosan látni fogjuk őt. Az utóbbi napokban ez az első igazán helyes és spontán ötletem. Nem fogok megfutamodni. Ha el akar küldeni csak akkor megyek el ha már meghallgatott és mondott valamit. Máskülönben akár a háza előtt is éjszakázom. Érte minden megéri.

~*~

Itt van. Az érzés, hogy itt állok tőle és pusztán egy ajtó választ el minket felül írt bennem mindent. Éreztem azt a különös vonzódást amit soha máskor csak mellette. A testem lassan bizseregni kezdett a vágy, hogy megérintsem, hogy halljam a hangját ami kizárólag nekem szól elsöprő erővel rohant át rajtam.Minden emlék amit valaha átéltem vele képkockákra bontva, ott lebegett előttem. A nevetése, ahogy a nap nyeldesi a haját, mikor felettem ül és megmasszírozza a hátamat, ahogy a körme végig szalad a gerincem vonalánál. Olyan apróságok mint egy egyszerű filmezés összebújva vagy éppen mikor meglepett a Boyfriend forgatásán. A legszebb ajándék volt amit akkor kaphattam. Egyszerűen minden szó nélkül eljött és feldobta a napomat. Boldog voltam mellette mindig is. Nem fogom hagyni, hogy egy félreértés miatt minden szétessen a szemem láttára.
-Engedj be.- előre dőltem, tenyerem és a homlokom a hűvös faajtónak támaszkodott. Zakatolt a szívem. Láttam magam előtt a lehelletemet. Egy szál pólóban nem éppen előnyös így november tájékán, de ez sem igazán érdekel. Fel voltam hevülve , nem éreztem a levegő csípős hidegét. - Selena. Kicsim. Kérlek, beszélnünk kell.- hangom még nekem is túl távolinak és sebezhetőnek tűnt. Nem volt bennem túl sok energia,viszont érte még így is kiállnék ezer egy próbát.Bármi elé állít majd a sors miatta menni fog. Mert őrülten szeretem.
- Justin,menj el. Ígérem beszélni fogunk. Viszont nem most.Nem megy.-nem is tudom mi futott rajtam végig. Ismerem mint a tenyeremet. Tudom milyen vad tud lenni, hogy hogyan szaggatja le rólam a ruhákat az éjszaka sötétjében és azzal is tisztában vagyok, hogy reggel a nap fényeinek hatására hogyan húzza össze a szemeit majd hogyan ébredezik. Tudom milyen a nevetése. Az őszinte szívből jövő kacaja. És igen. Sajnos azt is tudom, hogy milyen mikor sír. A hangja elég ahhoz, hogy magam előtt lássam milyen arcot is vághat. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem éppen a legjobbkor jöttem. Vagy talán éppen ellenkezőleg. Nem is jöhettem volna jobbkor. Itt kell mellette lennem. Át kell karolnom és meg kell nyugtatnom.
- Selena. Ha nem engedsz be akkor betöröm az ajtót. Nem viccelek.- tenyerem lassan ökölbe szorult, éreztem ahogy az andrenalin elönti a testemet.- Nem hagylak itt így.
- Te tettél ilyenné.- őszinte és elsöprő válasz volt. Halk hangja egészen biztos, hogy évekig belém vésődött. Én tettem őt ilyenné. Miattam lett az aki. Hol van az a lány akit anno megismertem? Elvitte volna a nagy Justin Bieber? Hollywood legtökéletesebb párosa , a Jelena, temette volna el? 
- Szeretlek.- rebegtem neki halkan. Hangom teljesen összhangban remegett a testem apró rászkódásával. Teljesen felhevültem, minden porcikám mozdulni akart és csak is előre. Megőrülök ettől az egésztől. Nem hagyhatom így a dolgokat.
- Mindennél jobban.-suttogta vissza. Itt jött el a fordulópont bennem. Egészen biztos, hogy a lány akit annyira imádok ott van. Egy ajtó választ el minket és ezer egy belső fal amiket erőnek erejével, acélos akarattal és kimeríthetetlen, önzetlen szerelmes szeretettel át fogok törni.
Kattant a zár én pedig döbbenten léptem egyet hátra utat adva az ajtónak. Nem emlékszem, hogy valaha láttam volna őt így. Pedig már sok helyzetben találkoztunk. Hiába kutatok az emlékezetemben még mikor tavaly decemberben úgy igazán náthas lett és napokig pokróccal mászkált, akkor sem nézett ki ilyen ramatyul. Szemei karikássak voltak, zöldkockás takaróját magára terítette, pizsamája gyűrötten tekeredett rajta miközben haja egyszerűen hátra fogva egy meglazult kontyba lógott szana szét. Mégis a szemei arról árulkodtak, hogy őt is elsöpröte a tudat, hogy itt vagyunk egy karjnyújtásnyira a másiktól. Ennél nagyobb bizonyíték nem kell nekem sem és szerintem neki sem.
-Szia.- annyira abszurd volt a helyzet, hogy nem tudtam mit mondani. Nem is nagyon kellett. Szavak helyett a tekintetünk mesélt egymásnak ezer egy bocsánat kérést rebegve és még több szeretetet adva a másiknak.- Főzzek neked egy teát?- törtem meg a nyugalmas csendet ami kezdett közénk telepedni. Nem volt kínos. Ennyi együtt töltött idő után még a semmi is jobb együtt mint mással a nevetés.
Apró bólintás volt a válasz csupán. Finoman a derekára csúsztattam a kezemet, éreztem ahogy kissé összerezzen a váratlan érintéstől. Megpróbáltam egy laza mosolyt megereszteni felé miközben betessékeltem az ajtón. Amint beértünk annyira, hogy be tudjam lökni az ajtót meg is tettem. Jól ismertem a házat, pont úgy mint Őt. Egyenesen a konyhába siettem, a jobb felső szekrényből kivettem a vízforralót a tea filterrel együtt az alatta lévő polcról pedig a citromot emeltem el a méz kíséretében. Kevés méz és több citrom. Imádja ha így csinálom a teát. 
Röpke tizenöt perc alatt készen voltam. Sarkon fordultam a két bögre gőzölgő itallal. Beértem a nappaliba és tekintetem azonnal megállapodott rajta. Ott ült összegömbölyödve a kanapén. A kezébe adtam a bögréjét majd leültem mellé. Nem tudtam elszakítani a szemeimet róla. Annyira őrülten hiányzott. Mindent megadnék azért, hogy ne legyen közöttünk ez a szakadék.
-Beszélj.- halkan szólt, de éreztem a könyörgést, hogy csak az igazat és semmi mást ne mondjak.
- Ott voltam. Mert elhívtak és fel kellett lépnem. Neked írtam SMS-t amikor csak tudtam. Selena. Nem mondhatom, hogy nem beszéltem a lányokkal. Szépek és némelyik még jó társaságnak is bizonyult. Nem mindegyik egy üresfejű liba. Igen, itt ismertem meg Barbit is. Scoo mutatta be mondván, hogy magyar kapcsolatok. Aranyos lány volt. Elmentünk megnézni egy filmet. Igen. Jól éreztem magam vele, sokat nevettem. Képzeld a barátjáról is mesélt, nekem meg be sem állt a szám rólad. Mikor vége lett a filmnek Lil felajánlotta, hogy elviszi én pedig azonnal téged hívtalak. De addigra már minden velünk volt tele és nem vetted fel a telefont. Utána láttam a képet amit feltettél. Mit ne mondjak hatalmas tiszteletem neked. Én nem biztos, hogy lennék ilyen bátor. - a szavak csak úgy ömlöttek belőlem. Vagy most tisztázom magamat vagy soha.
-Nem tudod mit éltem át. Megjártam Justin azon a napon a poklok poklát. Úgy éreztem, hogy mindent elveszítettem amit ebben a két évben veled felépítettem. Hol vannak az ígéretek? Hol van a közös ház és család terve? Ez a mese már nem rólunk szól. Más felé változunk, egyáltalán nem értjük egymást.- éreztem, hogy a düh ami rá telepedett most fog robbani nekem pedig erősnek kell lennem ha állni akarom ezt a harcot.-Soha nem sírtam egy fiú miatt sem. Most pedig mást sem csinálok háromnapja csak bömbölök mint egy idióta. Justin én egy erős, független nő voltam előtted. Egy fényesnek ígérkező karrier állt előttem. Most pedig néz rám.- végig mutatott magán én pedig pocsékabbul éreztem magamat mint ez előtt tíz perccel.
- Szükségem van rád.- vallottam be azt amit eddig talán soha nem mondtam.- Mindennél jobban.- komolyan néztem rá. Nem is nézhettem volna másképpen mert eddig még semmit nem gondoltam ennyire komolyan mint ezt most.
-Az a baj, hogy nekem is rád.-csendesen letette a poharat amibe bele sem ivott végül.- Elmegyek, lefekszem aludni. Ha szeretnél aludj a kanapén. Mára elegem van belőled és ebből az egészből. Csak egy estére ki akarom kapcsolni a fejemet és aludni akarok. Jó éjt.- diplomatikusan biccentett felém majd eltűnt a lépcső félhomályában.